A minap megjelent egy eddig nem túl ismert Egyetemkutató Műhely (a Nézőpont Intézet részlege) közleménye, ami hosszas magasztalása az egyetemek alapítványosításának. Ezzel nincs gond, így is lehet gondolni, viszont felfigyelhettünk az egyik kiemelt érvükre: eszerint az is mutatja az átalakítás sikerét, hogy a megkérdezett egyetemisták “… majdnem négyötöde (78 százalék) újra ugyanazt az egyetemet választaná, ahol jelenleg tanul.”Ez valóban szép arány – mégha egy komolyabban vehető szakmai közleményben esetleg kitérhettek volna az olyan pszichológiai tényezőkre, mint a post-decisional dissonance reduction vagy a choice-supportive bias…
Annyi azonban árnyalja a képet, hogy jócskán az alapítványosodás előtt, egészen pontosna 2003-ban egy országosan reprezentatív egyetemi kutatásunkban (aminek eredménye meg is jelent a “Mit kínál a magyar felsőoktatás címmel” és lényegében az első országos, teljeskörű hazai egyetemi rnagsort tartalmazta) ugyanezt a kérdést feltettük. Nos, akkoriban többen, 79% ismételete volna meg a korábbi döntését, 2009-ben pedig a DPR kutatás hozott hasonló eredményt.
Tehát vagy akkora ereje volt az alapítványosításnak, hogy húsz évvel visszafele is hatott, vagy gyengébb a hallgatói visszaigazoltság, vagy egyszerűen semmi köze nincs a hallgatói vélemény alakulásához ennek a felsőoktatáspolitikai változásnak.
Az elitegyetemekkel szembeni trumpista hadjáratnak is egyik motívuma az a fejlemény, hogy a fél évszázaddal ezelőtti helyzethez képest a kétezerhúszas évekre drámaian megváltozott a Kongresszus republikánus tagjainak oktatási háttere. Az ezt vizsgáló, minap közzétett tanulmány (Volden C, Wai J, Wiseman AE.: On the Decline of Elite-Educated Republicans in Congress. Perspectives on Politics.) szerint míg a hetvenes években nagyjából egyenlő arányban jöttek az Ivy League intézményeiből a szenátorok, mostanra a republikánusoknál alig találni ilyet. Sőt, aki ebbe a csoporotba tartozik, mint pédául Ted Cruz floridai szenátor, inkább szégyelli: “a Harvardra és a Princetonra jártam, szóval sokmindenért kell bocsánatot kérnem”.
A tanulmány szerint míg fél évszázaddal ezelőtt a republikánus képviselők 40%-a járt elitnek tekintett intézménykre, ma ez az arány 15%. A Szenátusban a csökkenés hasonló mértékű 55%-ról 35%-ra. Ezzel szemben a Kongresszusban az elit oktatásban részesült demokraták aránya viszonylag állandó maradt, ha nem is nőtt: a demokratikus szenátorok több mint 50%-a és a demokrata kongresszusi képviselők közel 40%-a járt elit oktatási intézményekbe.
Azt már korábban ez a blog is bemutatta, hogy mennyire polarizálódott a két párt támogatóinak véleménye az egyetemi világról (is) az iskolai végezettség szerint. Azóta megjelent Grossmann és Hopkins könyve a választói tömbök eszerinti elemzéséről (Polarized Degrees), ami kimutatta, hogy az ezredforduló óta óta a diplomával nem rendelkező fehér amerikaiak többsége a Republikánus Párthoz, a diplomás fehér amerikaiak pedig egyre inkább a Demokrata Párthoz kötődnek.
Többtényezős folyamatról beszélünk, amiben maguknak az elitegyetemeknek a magatartása is benne van. Hiszen oly mértékig váltak a progresszivista (woke stb.) ideológiák színtereivé, hogy a republikánus szülők egyre kevésbé küldik oda a gyerekeiket, ami persze továbbviszi a spirált.
Látva az amerikai egyetemi világ megrendült pozícióit, ennek a folyamatnak a káros hatása egyértelmű. Azonban ez már túlmegy a felsőoktatáson. A tanulmány szerzői úgy látják, hogy a poltikai eliten belüli végletes törés, kompromisszum- és együttműködési képtelenség is részben ide vezethető vissza. Hiszen hiányzik a közös iskolai kötődés, a közös nyelv, alapjaiban közös értékvilág. Ennek következményei pedig beláthatatlanok – vagy éppen nagyon is beláthatóak, sőt, manapság tapasztalhatóak.
Az egyik legnagyobb prezstízsű nemzetközi tudományos és egyetemi ösztöndíjprogram bizottságának tagjai inkább lemondanak tagságukról, mintsem hogy támogassák azokat a példátlan intézkedéseket, amelyek a törvény szerint megengedhetetlenek, veszélyeztetik az Egyesült Államok nemzeti érdekeit és integritását, és aláássák a Fulbright program küldetését és megbízatását, amelyet a kongresszus közel 80 évvel ezelőtt hozott létre.
Számukra szolgálat folytatása azután, hogy a kormányzat következetesen figyelmen kívül hagyta a bizottság kérését, hogy kövessék a törvényt, azt kockáztatja, hogy legitimálják a törvénytelen intézkedéseket, melyek károsítják e nagy múltú program integritását és Amerika hitelességét külföldön. A Fulbright-program eróziója gyengíti Amerikát és nemzetbiztonsági érdekeinket. Az intézmények és a jogállamiság számítanak, és ez közel 250 éve megkülönböztetik országunkat.
Úgy tűnik, nem csupán magyarországi jelenség, hogy az egyetemeken az oktatás legfeljebb másodlagos jelentőségű a kutatás mögött az oktatók (!) számára. Peter Copeland, a University of Houston (Texas, USA) földtudományi professzora írta meg saját tapasztalatait egy Nature-cikkben arról, hogy miként érzik leginkább tehernek az egyetemen a tanítást. Nem csoda, hiszen a figyelembe vétele az előbbrejutásban csekély a kutatáshoz vagy menedzsmenthez képest. Így a tanárok tisztában vannak azzal, hogy a legtöbb kinevezési értékelésnek kevés köze lesz ahhoz, ami az osztályteremben történik. A kutatási kiválóságot elvárják, de a tanításnál alacsonyabbra teszik a lécet, és a két tevékenység közötti kapcsolat gyakran gyenge – írja.
Az is ismerős lehet a magyar olvasónak, hogy pályázati menedzsmentről vagy kutatásmódszertanról sok kiegészítő képzést, támogatást kapnak, de felsőoktatás-pedagógiáról semmit. Ennek pedig így világos az üzenete: ennyit is ér az tanárság, mint olyan.
Copeland úgy látja, csak az segíthet, ha a tanítás és a kutatás szigorú értékelése után az előléptetések és fizetésemelések a két értékelés közül a rosszabb alapján történjenek. És azt is tudatosítani kellene, hogy hatékonyabb oktatás révén a hallgatók jobban tudnak bekapcsolódni a kutatásokba, így mindenki jól járna.
Az Alkotmánybíróság mostani határozatának két pontja nyitja meg a valódi, politikai szlogeneken túllépő vitákat, akár adott esetekben bírósági eljárások sorát is (már ha az egyetemi szenátusok érdemben működnek):
1. A 23. pont alkotmányértelmezése kimondja, hogy “Az államot intézményvédelmi kötelezettség terheli, amely a felsőoktatási intézmények olyan szabályozásában ölt testet, amely a kutatási-tanítási autonómia külső befolyástól mentes érvényesülését biztosítja.” Ha tehát úgy látja egy érintett (leginkább egy szenátus, de lényegében bármely egyetemi polgár is felléphet az ügyben), hogy olyan SZMSZ-t stb. fogadott el a fenntartó kuratórium, ami sérti az autonómiát, akkor az államot perelheti intézményvédelmi kötelezettség érvényesítésérért. Ezt expliciten kimondja a 34. pont: “A felsőoktatási intézményi autonómia letéteményesét (szenátust) perindítási jog illeti meg arra az esetre, ha a fenntartói intézkedés a felsőoktatási intézmény Nftv.-ben biztosított önállóságát sérti”, a 36. pont pedig eléggé részletesen felsorolja a védendő jogköröket. Ezek kikényszerítése közvetlen intézményi vezetési feladat lesz, az egyetemi polgárok ezt most már közvetlenül számonkérhetik vezetőiktől, képviselőiktől. Hiszen “a szenátus hatásköre is hatáskörről-hatáskörre vizsgálandó” (41.pont)
2. A határozat több pontjában említi a legtömörebben az 1. pontban kifejtett procedurális elvet: “a felsőoktatási intézmény szenátusát – mint a felsőoktatási intézmény oktatási-kutatási autonómiájának letéteményesét – megillető véleményezési jog gyakorlására kellő időt biztosítani, továbbá lehetőséget kell biztosítania érdemi javaslattétel megfogalmazására, amelyet a fenntartónak nyomon követhető módon figyelembe kell vennie döntéshozatala során.” A “követhető módon” elvárás biztosan nem elégíti ki az autonómia szervezeti garanciáit, a véleményezési jog és egyetértési jog ekvivalensen elégségesnek kezelt megléte egyenkénti intézményi fellépésekhez vezet egy jól működő intézményi demokrácia esetében.
Mindez még akkor is túlságosan laza felfogás volna, ha az egyetemi autonómiát magától értetődően alkalmazó normarendszer működne és valamennyi egyetem esetében a kuratóriumok tagjainak döntő többségének kulturális-társadalmi háttere is erre determinálná gondolkodásukat. Nos, ez láthatóan nincs így, tehát az AB megengedő döntésével konfliktusok sorának ágyazott meg.
PS: Pokol Béla különvéleményének kiindulópontja teljesen jogos: az egyetemi autonómia valóban a tudományművelés autonómiájából vezethető le. Utána azonban két komoly hibát vét: egyfelől a tudományos meritumot az “idézettségre” szűkíti le, ez az ő tudományszociológiai munkásságnak idején (harminc éve) valóban uralkodó elv volt, ma már azonban a tudománymetria és tudományértékelés lényegesen kifinomultabb lett. Másfelől a humántudományis beltenyészetekről való eszmefuttatása részigazságai ellenére is a mai valóság nemismeretéről árulkodik.
A rendszer működését ismerjük, az egy másik beszélgetés tárgya (ahogyan a mostani némely felszólamlók múltbéli, khm, magatartása, ebből következő hitelessége is…).
Itt most a politikai megmondások világát félretéve (úgy vélem, ez hasznos, a dolognak magának a látásához), csak felsőoktatási szempontból néhány megfontolás a mai törvényhozási lépésekhez (közcélú egyetemfenntartó alapítványok szabályozása). Ezek kiindulópontja az a belátás, amit blogunk többször és határozottan képviselt: az egyetemi működés, tudományos kutatás legcélszerűbb (és társadalmi missziójából adódóan is képviselendő) formája az autonómia, lett légyen bármilyen típusú a fenntartó.
Az alapítványi fenntartási modell szétválasztja az érintett egyetemeknél az eddig összecsúszó fenntartói és szabályozói/felügyeleti szerepeket, ez célszerű.
A finanszírozás tekintetében az érdemi vagyonjuttatás elmaradása és/vagy késlekedése prolongálja a különalkuknak kitett kiszolgáltatottságot.
Az infrastruktúra egyetemi tulajdonba kerülése jó fejlemény (ezt a kétezres évek közepén az akkori kormányzat nem engedte.)
A költségvetési gazdálkodástól való függetlenedés nagy lehetőség, ha jól csinálják.
A közalkalmazotti státusok felszabadítása régi (és megfontolatlan) liberális követelés volt, meglátjuk, hogyan élnek vele most az egyetemek.
Biztosan vissza kell majd állítani egy adott oktatói (vélhetően professzori) körben a határozatlan idejű, véglegesített státusok körét (“tenure”).
A józan alapítványi kuratóriumok legalább az eddigi, de inkább bővebb autonómiát tesznek lehetővé, a tudomány és felsőoktatás alkotmányos autonómiájának szellemét érvényesítve (erre vannak jó példák most is, pl. Győr.)
Ahol nem, ott komoly konfliktusok révén fogják megtanulni a kuratóriumok, hogy ezt meg kell tenniük. Ezt megelőzendő, a következő években (bárki is lesz kormányzati pozícióban) törvényi szinten kell meghatározni az egyetemi autonómia garanciáit a fenntartóval szemben.
Szabályozási feladat a kuratóriumi tagok személyes felelősségét/érdekeltségét intézményes mechanizmusokkal meghatározni az egyetemek célszerű és színvonalas működésében.
Azért is elengedhetetlen lesz az egyetemek és kuratóriumok viszonyának bölcsebb rendezése, mert az egyik legfőbb motívum, az óriási finanszírozási többlet mértéke akár bizonytalanná is válhat (Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz hitel-komponensének ügye).
Összefoglalva: lesz bőven teendő, amin az egyetemi polgárságnak komolyan el kell dolgoznia, amikor a politikai indulatok elülnek.
/Emellett és ezzel együtt vagy éppen ettől függetlenül fennáll két kérdés, miközben felsőoktatási relevanciájuk is közvetlen, túllép a szakmapolitikai egyensúlyozáson:
A. Az egyetemek tulajdonlása átalakításának rapid mivolta és annak irritáló elemei a felsőoktatás társadalmi pozícióit is jelzik.
B. Egyes ágazatok esetében (pl. agrárképzés, pedagógusképzés) a fenntartói megoldások olyan társadalmi/gazdasági konfliktusokat vetítenek előre, amelyek az érintett intézményekre is visszahathatnak./
A faji kérdés kiéleződése az amerikai közbeszédben és az utcán nem csupán más országok közéletére terjedt át, hanem a tudományban is megszólalásra késztette a vezető publikációs fórumokat (ahogyan hasonló történt a #metoo világkampány idején is). A minap például a Science főszerkesztője jelentett meg vezércikket a lapjában a tudományos élet rasszizmusáról.
Politikai-gazdaságfejlesztési szempontból persze már elég sok szó esik a Kínai Népköztársaság “Egy Övezet – Egy Út” (BRI) kezdeményezéséről – a Nature annak járt utána, hogy mit jelent ez a világ tudománya számára.
“A tudomány persze nem kell, hogy választásokon induljon, de a választásokra alapozott hatalom számára akkor lesz fontos a tudomány ügye és eltűrendő a tudomány autonómiája, ha mérvadó számosságú választó támogatja ezeket az elveket. Ehhez viszont ma nincs más út mint hatékonyan megjelenni a tömegmédia színterein. Szükségesek a tudományos sztárok, akik a tudományos eredményeket hozzák közelebb (többek között Csányi Vilmos, Vizi E. Szilveszter, Kroó Norbert, Kiss László, Barabási-Albert László, Falus András akadémikusok ennek a példái), a tudománypolitikai héroszok, akik kellő szakmai-morális integritással és médiaképes kiállással képviselik a tudomány ügyét, valamint a tudományos tematikára adaptált, népszerű és megszólító média-formátumok.”
avagy fejezet az autonómia-vesztések XXI. századi történetéből
Az előadás a tudományművelés- és tudás-átadás nyugati tradíciójában formálódott akadémiai autonómia rezignált védelmét képviseli. Az autonómiát mint a leginkább produktív és a tudomány társadalmi missziójában nélkülözhetetlen kutatás-fejlesztési tényezőt mutatja be, jelenleg zajló visszaszorítását azonban nem elsősorban az aktuális személyi-politikai törekvésekkel magyarázza.
Több évtizedes, alapvetően ideológiai és ezen keresztül társadalomszerveződési folyamatok eredője az akadémiai szféra ma világszerte tapasztalható technicizálódása, „népakarat” alá vonásának kísérlete és finanszírozási kiszolgáltatottsága. A tudomány társadalmi percepciójában politikai determinációjú elmozdulás figyelhető meg, ami a civil támogatottságot csökkenti s így a pártpolitikai alapú hatalomszerveződés mozgásterét bővíti.
A magyar helyzet sajátossága a menedzserizmus, etatizmus és populizmus találkozása a tudománypolitikában. Ráadásul magabiztos hatalmi háttérrel felerősödött ennek az iránynak cselekvőképessége – miközben az akadémiai világban is tapasztalható az államhatalomtól független intézmények és értelmiségi gondolkodás gyengesége, az együttműködés-kultúra hiánya.
Egyetemi Polgár 